A napokban – március 16-án – lesz negyven éve, hogy már megint megvertük a brazilokat. 1954 és ’66 után harmadszor. Akik akkor már évtizedek óta minden világbajnokság legnagyobb esélyesei voltak, addigra már háromszor – így véglegesen – el is nyerték a Rimet-kupát. ’54-ben – Brazília és Uruguay legyőzése után – mi voltunk a világbajnoki arany legnagyobb esélyesei, 1966-ban Londonban pedig elsősorban Albert földöntúli játékával győztünk 3:1-re. Le kell írnom: eltelt 83 évem – leszámítva a gyermeki öntudatlanság idejét – legnagyobb futballélménye ez a mérkőzés volt. Régebben előfordult, hogy egy-egy gól után fölugrottam a helyemről a lelátón, olyan is, hogy megöleltem vadidegen embereket, vagy otthon mérgemben lekaptam a szék karfáját; ezen a mérkőzésen azonban egyszerűen ujjongtam és gyönyörködtem.

Az 1986-os budapesti győzelem eredménye még a londoninál is imponálóbb volt (3:0), de maga a meccs felejthető. Nemcsak azért, mert tét nélküli, ún. barátságos mérkőzés volt, azért is, mert a brazilok meglehetően tartalékosan álltak fel, a legjobbjaik közül hiányzott az isteni Zico, továbbá Falcão, Socrates, Edinho és Cerezo is. Játszott viszont a később elkallódott Renato, aki az első félórában – emlékeim szerint – annyiszor hagyta faképnél Varga Józsefet, ahányszor akarta. Elképesztően gyors és kiismerhetetlen játékával egymaga eldönthette volna a mérkőzést már az elején. A fényes győzelem tudatában mondom most, akkor úgy éreztem, ebből csúfos vereség is lehet – annak ellenére, hogy Détári korai góljával mi szereztük meg a vezetést. Szerencsére Renato mindent elszórakozott, aztán elment a kedve, s a második félidőben le is cserélték. Az elején rémülten láttam, hogy nincs egy súlycsoportban a két csapat, aztán fokozatosan hozzánk lassultak és szürkültek, sőt később gyönyörűen föléjük kerekedtünk. Ez a győzelem szépen mutat a statisztikákban, de inkább kárunkra volt, mint hasznunkra. A játékosokban ugyanis megerősítette azt a hitet, hogy úgy látszik, mindenkinél jobbak vagyunk. Mezey György is mondja Benedek Szabolcs kitűnő könyvében: „jobb lett volna, ha a brazilok rúgnak nekünk egy hármast.” És ez az első félidőben simán megtörténhetett volna. Aztán a közelgő világbajnokságra utalva hozzátette: „egy kiütés talán helyretette volna az én elkényeztetett fiaimat.” Ritkán mond ilyet egy szövetségi kapitány. (Egyébként az Európában turnézó brazilok előtte, 12-én szerdán az NSZK-tól is kikaptak 2:0-ra.)

Szóval ez szép eredmény volt, de nem fontos. Így a 40 évforduló sem az. Említést inkább csak az 1986-os vb-kudarc szempontjából érdemel. Mert ez is szem volt a láncban. Egy sikeres szem a kudarchoz vezető láncban. Amely kudarc másfelől az utolsó vébésikerünk. Azóta negyven év telt el, s máig nem tudtunk kijutni egyik világbajnokságra sem. Persze ez sem tragédia, Magyarország kis ország, s nem vagyunk kint a „vébén” sem iparban, sem mezőgazdaságban, sem oktatásban, sem tudományban. Annyiban mégis tragédia, hogy a fentiekben sosem voltunk a világ legelső vonalában, de fociban igen. Az a természetes, hogy nem vagyunk, és az a különleges, ha valamiben mégis igen. Ennek a titoknak a megfejtési szándékával sok könyv született már az elmúlt évtizedekben, de eddig a megfejtéshez – ha van titok és van megfejtés egyáltalán – Mezey György jutott legközelebb saját önéletrajzában (Gyöngyvirágtól lemondásig. Mandátum Kiadó 1990) –, de még inkább Benedek Szabolcs Mezey című könyvében, amely nem sokkal a Mester halála előtt jelent meg az OKJ Szakkönyv kiadásában.

Benedek Szabolcs szépírói igényességgel mutatja be a válogatott csapatot és kapitányát. Mezeyt György valóban különös ember volt. Látszólag távolságtartó, száraz, érzelemmentes, de a futballért, a csapataiért úgy tudott rajongani, mint egy gyerek. Érzékeny is volt, és sértődékeny, de a foci mindent felülírt. Nem volt lelkes alkat, de tudott lelkesíteni, persze, a maga módján. A futballról kevesen tudtak nála többet. Ő nagyon kedvelte egykori kapitánytársát, Mészöly Kálmánt, de inkább Barótit és Illovszkyt tekintette mestereinek, akiktől sokat tanult, de korántsem mindent. Tőlük Mezey nem játékrendszereket és elméleteket tanulhatott, hanem azt, hogy a játékosokat szeretni kell, de nagyon szigorúan és tudatosan kell szeretni – hiszen ők játszanak, s minden általuk és rajtuk keresztül történik a pályán.

Benedek könyve egy futballrajongó edző életrajzába ágyazott magyar futballtörténet társadalompolitikai háttérrel. Egyetlen „hibája”, hogy korrekt és árnyalt, így nem tudhat az árusi gyékényen vetélkedni a témáról írt más, szenzációhajhász könyvekkel. Több ilyen könyv is született 1986 után jobb sorsra érdemes írók, és feltűnni vágyó újságírók tollából. Benedek könyve ezek közül messze kiemelkedik. Megtudhatjuk belőle, hogyan fér össze a tudományos alapokon dolgozó, racionális, érzelemmentes edző attitűdje a játék és a játékosok iránti rajongással. Hogy függ össze a kétségkívül érzékeny, sértődékeny személyiség a munkára, feladatra, újrakezdésre mindig kész attitűdjével. A narcisztikum az alázattal. Márpedig Mezey Györgyben ez mind megvolt.

A könyv csúcspontja kétségkívül a mexikói kudarchoz vezető sikertörténet leírása, és a kudarc elemzése. Ennek része a Mezey féle játékrendszer bemutatása, aminek lényege, hogy nemcsak játék-, hanem játékosrendszer. Mindenkinek olyan szerepet ad, amiben ő a legjobbját nyújthatja, s így a tudások összessége több, nagyobb, mint a játékosok alapképességének összege. Így lehet a csapat jobb, mint a játékosai. Ez viszont törékeny állapot. Leginkább a siker, az önbizalom tarja fenn és a fegyelem. Ha ez megbomlik…

Gondoljuk el, mi lett volna, ha Tomory Pál évtizedekkel később el tudta volna mondani, pontosan mi történt Mohácsnál. Vagy IV. Béla elemzést adhatott volna arról, hogyan állt fel a védelem Mohi pusztán. Vereségtörténeteink közül elég pontosan tudjuk, mi történt Nagymajténynál, Világosnál, Isonzónál, a Don-kanyarban, azt is, hogy az 1938-as vébén Párizsban jobbak voltak az olaszok; azt még mindig nem tudjuk – vagy inkább nem tudjuk megemészteni – mi történt ’54-ben Bernben, de Benedek könyve után elmondhatjuk, hogy 1986-ról és az előzményeiről minden fontosat tudunk. A Mezey-Benedek elemzés teljesen kielégítő választ ad az irapuatói kudarcra.

Meggyőző oksorozat a korai kijutás utáni időszakban a csapat morális és fizikai – lásd az április Cooper-teszt eredményeit – gyengülési folyamatának leírása, kulcsjátékosok elvesztése, végül a katasztrofális irapuatói kezdés sokkja. A sikerek és a sztárolás miatt a csapat tagjaiban csökkent a játék iránti alázat. A játékosok hittek magukban, s abban is, hogy a vébé után jól jövedelmező nyugati szerződéseket kapnak majd. Gondoljuk meg, akkor már a kádári idők agóniáját élő ország is a jó nyugati szerződésekre várt. Válogatottunk pedig első volt Európában, második a világranglistán. Ez még a legbölcsebb embert is elvakíthatja, nemhogy egy futballistát. A játékosok kezdték azt hinni, hogy ők tényleg jobbak, mint amilyen jók. És az önbizalom tényleg – önbeteljesítő mechanizmussal – működik egy darabig. Ha elhisszük, hogy jók vagyunk, azok is vagyunk, egészen addig, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Ezzel az önbizalommal mentünk neki a szovjet-magyar mérkőzésnek. Hétköznapi ember szemével nézve – nyoma sem volt a krízisnek. (Azt hiszem, Mezey látta a jeleket, de nem akarta elhinni. Ha elhiszi, se tehetett volna sokat.) Ezért volt olyan drámai és meglepő a hirtelen összezuhanás. Ennek megoldási kulcsa talán az önbizalom. A korábbi három évben felépült önbizalmat az eredmények végig visszaigazolták – a selejtezőkön is, az előkészületi mérkőzéseken is. Amíg ebben a játékosok töretlenül hisznek, az meglátszik a teljesítményükön, s elhiszik az ellenfelek is. Ezt a már nem teljesen indokolt önbizalmat törte szét az a négy perc, ami alatt az első két gólt bekaptuk. Ekkortól már egy leszálló ágban lévő hitevesztett csapat állt szemben a felszálló ágban lévő – a világszínvonalú Kijevre épülő – Lobanovszkij-gárdával. A találkozás pillanatában a szovjet csapat egy válságból jött ki, mi egy válságba mentünk bele.

Mezey önkritikusan elmondja, hogy talán egy megoldás lehetett volna: menteni a menthetőt, minimalizálni a vereséget. De erre a váltásra sem a kapitány, sem a csapat nem volt képes. Egy szárnyalásra született csapat nem tud csúszni-mászni, ha akar sem. S a mieink nem is tudtak eléggé akarni. Esély persze még így is volt a továbbjutásra – ha Kanadát jobban megverjük, s a franciáktól kevesebbet kapunk –, de akkor már nem volt bennünk kellő szívósság és kitartás. Ha ehhez hozzáveszük a futball örök törvényét, hogy egy meccsen bármi megtörténhet, akkor nem kell tovább semmiféle titkokat keresgélni. Benedek Szabolcs könyvében ott van a magyarázat – mindenféle ócska bulvár összeesküvéselmélet nélkül is.

A nyáron világbajnokság lesz – még mindig nélkülünk. De 2026 után jön 2030. Ha negyven szűk esztendőt kibírtunk, ezt az újabb négyet is kibírjuk. Hiszen közben a selejtezők végéig reménykedhetünk a kijutásban. És az jó érzés. Két dolog is mellettünk szólhat majd. Az egyik, hogy talán tovább emelik a létszámot 48-ról 64-re. A másik az lehet, hogy kicsi az esélyünk a demoralizáló, túlzott önbizalomra.

Szále László